Sweet dreams...

...S a legszebb dallal eléd állok én.

Idézet

 

„Hogy a sors egyszerűen át fog rajtunk vágtatni. Nem érdekli majd, hogy mennyit küzdöttünk, csak el kell hogy viseljük a következményeit.“

„El kellett fogadnom, hogy talán nem ez a megfelelő lakalom, hogy az agyam logikus felére támaszkodjam. Talán ez egy olyan alkalom, amikoris át kell lépnem a korlátokat. Nem a szabályok szerint játszani.                                                Elfogadni a lehetetlent.“

„A kreativitás legnagyobb korlátja a művészet.“

2017 április 17, hétfő

chestii drăguțe

Tu ai cel mai frumos zâmbet. De aceea sper, sincer, că pot să fiu lângă tine când a zâmbi devine mai greu.

2017 március 20, hétfő

kötelezettségektől mentesen

csak gyere haza. másképp képtelen vagyok egésznek lenni.

2017 március 4, szombat

kapuzárási pánik

a legkönnyebb megoldást választottad. így nem tudod, hogy nekem fáj-e.

2016 június 28, kedd

it is the end.

Az az ember, akit én ismerek, nem érdemli meg, hogy utálják.
De az az ember , akit én ismerek, nem tett volna ilyet.

2016 február 26, péntek

középsőpont

André Ferenc
Lenézőpont
(részlet)

Belédfáradtam. Azok a mondatok
a túlerőltetett tragikomédiáid
valahogy mind

hidegen hagynak mint tűzvészt
a könyörgés.
Először a saját életed tedd rendbe
Azután az enyém.

 

Sajnálom, hogy a közejövőben
nem lesz amiről majd beszéljünk.
Kérdés az, hogy te ezt miért vetíted előre?
Én tudom. Mert te ezt akartad hinni.
Utána meg

elhitted.
Bebizonyítottad magadnak.

Nincs tervezés. Csak napról napra.
levegőről levegőre
hajszálról hajszálra
gondolatról gondolatra.
Te mondtad.

Hazudtál.

Tanuld meg megkülönböztetni az embereket.
Én megtettem.
Addig nincs amiről beszéljünk.
No, látod. Ez a jelen.
Meg ez is. Meg itt, eggyel tovább és azután.
Végülis igazad volt.

Bántalmaim lepkeszárnyon suhanó
megjelenő, elrebbenő
szellők, viharok.
ezek mind elmúltanak.

És tudod, ha a jövőnek beszélsz

Annak most nincs hogy elmúlnia.

Nem vagyok a szobád
amit belülről becsuksz.
Majd kilépvén a nagyvilágba
ajtaját magad után
becsapván
megkülönbözteted a kint és bentet.
Magadban.

Nem akartad, hogy az egyetemi szerelmed legyek.
De azzá tettél.

Én sajnálom.

2015 október 31, szombat

színház az egész világ, színész benne minden férfi és nő.

A verandán ülve kockáspokróc alatt köröket formázok ujjaimmal a lábadra, miközben kávéd illata bekebelez, melegsége elűzi ezt a csípős hideget addig a pár percig, amíg csendben emerülök arcodban, szemeidben - s abban a kacsintós, megunhatatlan félmosolyodban.

2015 szeptember 22, kedd

Az élet akkor zajlik, amikor más terved lenne.

Párhuzamos metaforák.

Megjöttem, és lettem. Nem kértem, csak kaptam. Csak úgy. Mihez kezdjek veled? Eldobni téged oly fájdalmas lehet, mivel annyira kapaszkodsz belém. De ha már vagy, hát légy a hasznomra.  Köhintettél? Jól van, ahogy akarod. Hát legyünk egymás hasznára. Igazad van. Egymás nélkül nem léteznénk. Annyira kapaszkodom beléd.

Egyszer fent. Középen. Lent. Mond, miért van ennyi baj veled? Egyszerűbb lenne, ha nem léteznél. Miattad folyamatosan pörög a fogaskerék, amely még párhuzamosan, ki tudja, hányat lendít mozgásba. Úgy gondolod, hogy te teszed a dolgod, amíg én azt kontrolálni próbálom? Lehetőleg a medren belül follyál, hogy ne kelljen aztán támfalakat építenem.

Tudod, azért mégiscsak örülök, hogy itt vagy velem.
Tudod, van pár pillanat, amiért megéri. Megéred. Hogy te megmondtad? Mit? Minden élet, amit megérintesz, viszonozni fogja az érintést? Ó, talán igazad is van. Hogy vonzódsz a magadfajta után? Ezt én észrevettem. Ezért járok kétlábon, ezért hallok, látok, cogito ergo sum. És nemcsak. Így talán nem vagyok – nem vagyunk egyedül.

Nem tudod véletlenül, hogy miért vagyok? Miért vagy te? És hogyan fészkelted magad belém? Hogyan indítottad el ezt a tömérdek szenet és vizet, amely önálló létre képes?
Célod saját értelmed megtalálása.
Hallod, ezzel ketten vagyunk.

Engem ezen a ponton már nem érdekel a saját értelmem megtalálása. A tied sem. Belédfáradtam. Azok a túlerőltetett tragikomédiáid kidegen hagynak, akár a tűzvészt a könyorgést. Előbb saját magad tedd rendbe. Azután következem én.  Csak le akarok ülni, bámulni a semmibe úgy, hogy közben nem te jársz a fejemben, nem jár senki és semmi. Rájöttem arra, hogy hagyom, hogy gurulj. Nem próbállak irányítani, nem akarlak megelőzni, felöltöztetni más színű ruhába, mint amilyen rád illik, nem akarlak messzire sem elivinni, messze messze minden gondtól, mert látod utolérnek. Kimondom. Ne akarom, hogy az én gondjaim neked árttsanak. Nélküled nem léteznék. Bárhol is vagy.

Hogy mi vagy te? Azt nem tudom, de tudod, néha elrévedeznék néhány szavadon. Talán nem is vagy közülem-való, ezért nem tudlak, látlak értlek, de gondolataim minden szálát képes vagy összegubancolni. Mihez kezdjek veled vagy nélküled?
Küldesz valakit boldogulni?
Hát te? Te jöttél?
Nélkülem nem?
Hát gyere, fészkeld magad ide vissza. Nélküled én sem. A saját értelmem te vagy.

2015 szeptember 9, szerda

Hasonlatok


-hasonlítok-hasonulok- hason ülök-

Kell.
Kell, mint szétszaggatott tüdőmnek a levegő
mint ezernyi galambnak az etető
padon ücsörgő öreg mosolya
mint a kecskének a káposzta
mint egy mesének a vége...
Függök. Fentről le, lentről felfele – magától
a kezétől, a mosolyától
szavaitól
attól a lépten-nyomon követő csodától
ami nem hagy.
aludni. enni.ölni. halni. várni. nézni-és látni.
nem hagyja azt a lényt, testet embert nyugodni.
Azt.
Ez, itt, melyiknek kezében papír és ceruza,
ez itt teljesen másfajta.
Szemének fénye teljesen felborított egy éltet,
egy lassan kialakult arcot, harcot, létet
mesterséges életképet.
Mert ennek itt már nem számít –
hogy milyen volt, az sem hogy miylen lesz
Mert tervezni nem fog és nem mer,
s ezután nem is kell
egyedül tervezgetni-mi az, hogy egyedül?
mint amikor a hegedü egyedül hegedül?
vagy amikor a maga magával magányosan ül?
jöjjön ide, üljön mellém-alám-fölém
mindegy hogy hová, csak legyen
legyen velem
mert elviselni már nem tudnék egy olyan képet
hogy nincs-
de van a pillanat.
ez, amaz, a következő-azután és azután.
amiben csak maga, magam
meg rengeteg vigyorgás,
nincs sírás és fogcsikorgatás
csak négy kéz, amelyek el-el kalandoznak,
s a legnagyobb probléma, hogy nincs belőlük több
érezni azt a csodát, amit maga kínál
nekem,
és rájövök ilyenkor, hogy ez a lét-élet
és tudja, én ennél többet nem akarok – nem kérek.

2015 szeptember 6, vasárnap

11 million miles away from close.

Maga elálmosít, olyan álomba ringat, amiből nem akarok felkelni. Legyen valóság, kérem!
Maga ébren tart. Életben tart. Nem engedi, hogy a fejem a víz alá merüljön. Talán azért, mert sokkal erősebb nálam.
Még most sem tudom megmagyarázni azt...azt a valamit, érzést, sokkot, ami pár perccel ezelőtt a lábamról levett, és azt sem tudtam, hol vagyok. Csak makogtam.
Boldog voltam.
Jött, hogy sírjak – nem örömtől. Többtől.
Mi az az öröm?
Megbénított. Megbénultam.
Hangokba próbáltam önteni. És megvolt. Amikor beleszőttem ezt a dimenziókba nem korlátolható, szemmel nem érezhető, kézzel nem láthatót a billentyűk hanglejtésébe, a gitárhúrok pendülésébe... tudtam hogyha hallaná, megértené.
Átadtam magam az érzésnek, s azt a többletet, ennek többletét, amit emberi ésszel nem voltam képes feldolgozni, átadtam a hangjegyek kesze-kusza rendszerének.
Ilyen szépen még sosem szólt.
Olyan jó téged így visszahallani.

2015 szeptember 5, szombat

reggeli mese.

a tolladból.
abból a két dolgos kezedből, amit mindig csak cirógatni akarok,
s szorítani, szorítani,
s talán soha el sem engedni


Az a szintű boldogság, amit nekem okoz, nos, hogy is mondjam... Nem hiszem, hogy lenne rá verbális kifejezés...talán egy versben majd meg tudom fogalmazni egyszer. De most nem- Ez egyszerűen annyira új, hogy képtelen vagyok. Most még csak érezni akarom, továbbra is átélni azt, ahogyan várom haza, táncoltatni fejemben a gondolatokat önről percről percre, s közben érezni a szívem furcsa játékát. A játékot amely a meglepettség színeiben pompázik.
Tudja, tegnap esti levelei kiütöttek. Csak ott feküdtem az ágyon és elsodort. Nem a szavak repítettek el, hanem ön. Minden betűben magát véltem felfedezni.
Mostanra minden sorát megtanultam már ezen kis irományoknak.